A tavaszi napéjegyenlőség az év egyik legfontosabb fordulópontja, amelyet számos ősi civilizáció kiemelten kezelt. A természeti népek számára ez az év egyik legszentebb pillanata volt, hiszen ekkor a sötétség és a világosság egyensúlyba került, majd a nappalok fokozatosan elkezdtek hosszabbodni.
A kelták a napéjegyenlőséget Ostara istennőnek szentelték, aki a tavasz, a termékenység és az új élet védelmezője volt. Ebből a hagyományból ered a húsvéti nyúl és a tojás szimbóluma is, hiszen ezek az élet körforgását, a termékenységet és a születést jelképezik.
Az ókori Egyiptomban ezt az időszakot Ozirisz feltámadásával hozták összefüggésbe. A mítosz szerint Ozirisz halála és feltámadása a természet ciklikus újjászületését jelképezte. Az egyiptomiak ebben az időszakban tisztító szertartásokat végeztek, hogy megszabaduljanak a negatív energiáktól.
A perzsa kultúrában a tavaszi napéjegyenlőség idején ünneplik Nowruz-t, az iráni újévet. Ez a hagyomány több mint 3000 éves, és a természet megújulását szimbolizálja. Az emberek ilyenkor megtisztítják otthonaikat és elengedik a múlt nehézségeit, hogy tiszta lappal kezdhessenek.
A közép-amerikai civilizációk, például a maják és az aztékok is szent időszaknak tartották a napéjegyenlőséget. A mexikói Chichén Itzá piramisai különleges fényjátékot hoznak létre ebben az időszakban: a lépcsőkön egy kígyó árnyéka jelenik meg, amely a tollaskígyó isten, Kukulkán visszatérését szimbolizálja.
„A lélek útján haladva találom meg a történeteimet.”
A mindennapi élet rezdüléseiről és a belső fejlődés útjáról írok. Értek az önreflexióhoz, az érzelmi minták felismeréséhez és személyes tapasztalatok elemzéséhez. Blogjaim az önismeretről, a hétköznapi helyzetek lelki hátteréről és az inspiráció kereséséről szólnak.
