A köd kapuja – amikor a világ határai elmosódnak

Október végi reggeleken a köd úgy terül a tájra, mintha a föld álmot lélegezne. A házak körvonalai elmosódnak, az utak eltűnnek, a fák csak árnyakként derengenek. Ilyenkor a világ átmenetivé válik – és ezzel együtt valami különös történik. A hagyomány szerint a köd a kapu a két világ között: a látható és a láthatatlan határvonala, ahol a lelkek és az emberek találkozhatnak.

A régi népek nem féltek ettől a titokzatos függönytől. Inkább tisztelettel fogadták, mert tudták: a köd nem elrejt, hanem feltár. Aki bátran belesétál, annak megmutatja saját belső tájait is – a múlt emlékeit, a szíve mélyén őrzött vágyakat és félelmeket. Spirituálisan a köd az önismeret szimbóluma: ahogy elhalványítja a külvilágot, úgy erősíti fel a belső hangot.

A modern ember hajlamos félni a bizonytalanságtól, pedig a köd épp erre tanít: hogy a világ akkor is létezik, ha nem látjuk tisztán. Hogy az élet útja nem mindig világos, mégis vezet valahová. Néha el kell engednünk a kontrollt, és csak haladni előre – még ha nem is látjuk, mi vár a következő lépés után.

Amikor legközelebb köd ereszkedik a városra, ne bosszankodj a lassú forgalmon vagy a párás ablakokon. Állj meg egy pillanatra, és nézz körül: most a világ varázslatosan titokzatos. A köd nem ellenség – csak emlékeztető, hogy a legnagyobb csodák mindig a láthatatlanban születnek.