A Javas ember

A Javas ember (vagy népiesen csak javas) a hagyományos magyar népi kultúra és gyógyászat egyik legfontosabb alakja, egy olyan természetgyógyász, füvesember és szellemi közvetítő, aki a közösség testi és lelki egészségét vigyázta.

A név a „javít”, „jóvá tesz” vagy a régi magyar „jó” (hasznos, üdvös) szóból ered, ami pontosan utal a küldetésére: ő az, aki jobbá teszi a beteg állapotát, azaz megjavítja, meggyógyítja az embert.

Nem kuruzsló volt, hanem a közösség nagy tiszteletben álló tagja, a korabeli háziorvos és pszichológus keveréke, akihez bárki fordulhatott a mindennapi bajaival.
A javas ember azért válhatott azzá, mert rendkívüli, gyakorlati tudással rendelkezett a természetről. Nemcsak a gyógynövények hatásait ismerte – például a gyulladáscsökkentő kamillát, a vértisztító csalánt vagy a sebekre való útifüvet –, de értett a növények gyűjtésének pontos idejéhez (amit gyakran a holdfázisokhoz igazított), a belőlük készíthető főzetekhez, kenőcsökhöz, sőt a csontok kézzel történő helyretételéhez is.

A javasok hite szerint a betegség nem csupán testi probléma, hanem a test, a lélek és a természet közötti egyensúly felborulása.
Ezért a gyógyítást komplexen kezelték.
A növényi szerek mellett lelki támaszt nyújtottak, a fájó testrészeket gyógynövényes krémekkel dörzsölték át, és pszichológiai érzékkel, beszélgetéssel vagy ráolvasással nyugtatták meg a beteget.

A ráolvasás (például az ijedtség vagy a szemverés ellen) a pszichoszomatikus gyógyítás korai formája volt, ahol a kimondott szó ritmusával és hangszínével indították be a szervezet öngyógyító folyamatait.
A szavak mellé gyakran társítottak szimbolikus cselekedeteket is, mint például a parázsdobással végzett szenesvíz-vetést a rontás elűzésére. Úgy vélték, a gyógyító erő nem tőlük származik, ők csupán közvetítők a felsőbb erők és a beteg között.
A javasok elvonultan, a természettel harmóniában éltek, ami biztosította számukra a szükséges elcsendesedést.
Tudásuk megszerzése gyakorlati úton, generációkon át öröklődő tanulással történt; gyakran már gyermekkorukban egy idős mester mellé szegődtek tanoncnak.
Ez a tanult, tapasztalati háttér élesen elkülönítette őket a magyar hitvilág másik misztikus alakjától, a táltostól.

Míg a javas földi emberként, teákkal, kenésekkel és jótanácsokkal a fizikai valóságban segítette a falubelieket, addig a táltosnak születni kellett.

A táltos mindig valamilyen testi jellel, például fölös csonttal (foggal vagy hat ujjal) jött a világra, és tudása nem tanult, hanem kapott, veleszületett képesség volt.

A javas mindennapi, egyéni panaszokat orvosolt, a táltos viszont a szellemi világban tevékenykedett: transzállapotba (úgynevezett rejtőzésbe) esve lépett kapcsolatba a túlvilági erőkkel, és a közösség egészének sorsáért felelt, például a jövő megjósolásával vagy az időjárás szabályozásával.

A javas ember alakja a modern orvoslás előtti korok létfontosságú szereplője volt, akinek öröksége a mai napig él a fitoterápiában és a holisztikus szemléletű gyógyászatban.

Lilien