Miért nem a behódolás a megvilágosodás?

Gyakran keverjük össze a spirituális emelkedettséget a határok hiányával. Megtanultuk, hogy a spirituális ember mindig elfogadó, türelmes, megbocsátó, és soha nem mond nemet. Ez a reflex különösen azokat érinti mélyen, akik gyermekként megtanulták, hogy csak akkor szerethetők, ha alkalmazkodnak. Náluk a spiritualitás válik az új felületté, ahol a régi „jó kislány” mintát gyakorolhatják – ezúttal magasztos elvek mögé bújva.

De nézzük meg közelebbről: vajon valóban szeretetből bocsátasz meg valakinek az egymilliomodik bántás után is, vagy csak félsz a konfliktustól és az elutasítástól? A túlzásba vitt, kényszeres megbocsátás gyakran az önvédelem hiányát maszkírozza. Az univerzum nem arra hív, hogy lábtörlővé válj a szeretet nevében. A tiszta spirituális erőben mindig ott van a szent düh és a határozottság is.

Jézus feldöntötte a kalmárok asztalait, a természetben pedig a vihar tisztítja meg a levegőt. A te spirituális utadnak is része kell, hogy legyen a kard: a képesség arra, hogy kimondd, mi az, ami már nem fér bele a te szent teredbe. A valódi szeretet nem egyenlő a határok feladásával – a határaid meghúzása az önszeretet legtisztább megnyilvánulása.


A határaid meghúzása nem elválaszt a szenttől, hanem maga a szent jelenlét a mindennapjaidban. Amikor mered felvállalni a saját belső igazságodat és nemet mondani a méltatlan helyzetekre, a lelked végre lélegzethez jut. Ne félj megmutatni a tartásodat, mert az igazán hozzád tartozó kapcsolódások nem a behódolásodat, hanem a tiszta jelenlétedet fogják tisztelni.