Elengedésre tanít a fogyó Hold

Hajlamosak vagyunk azt várni magunktól, hogy a hét minden napján, az év minden percében a legjobb formánkat hozzuk. Hogy mindig teljes gőzzel pörögjünk, alkotjunk, mosolyogjunk és jelen legyünk – mintha az emberi lélek egy folyamatosan maxon pörgő gép lenne. Pedig ha éjszaka felnézünk az égre, a Hold a legtisztább, legcsendesebb választ adja erre a tévedésre: még az égbolt leggyönyörűbb világítóteste sem ragyog mindig teljes terjedelmében.

A Holdnak ciklusai vannak. Van, amikor teliholdként ragyogja be az éjszakát, és van, amikor lassan, lépésről lépésre visszahúzódik a sötétbe, hogy megpihenjen, majd újrahordozza önmagát. Ugyanez az ősi, ritmikus hullámzás él bennünk is. Amikor a Hold fogyatkozik, a természet és a lelkünk ösztönösen az elengedés fázisába lép. Ilyenkor teljesen rendben van, ha fáradtabbnak érezzük magunkat, ha nincs kedvünk társaságba menni, vagy ha legszívesebben csak bekuckóznánk egy meleg takaró alá, és hallgatnánk a csendet. Ez nem gyengeség vagy lustaság, hanem a belső apály ideje.

Ez a láthatatlan, égi ritmus arra emlékeztet minket, hogy a megtisztuláshoz és az új erők születéséhez elengedhetetlen a visszahúzódás. Nem kell félnünk a sötétebb, csendesebb napjainktól. Ahogyan a Hold is mindig visszatér a teljes fényéhez, úgy mi is újjászületünk minden belső pihenő után. Tanuljunk meg bízni ebben az természetes hullámzásban, engedjük el a görcsös megfelelni vágyást, és engedjük meg magunknak a csendet – mert a legnagyobb belső csodák mindig a sötétben, a felszín alatt kezdenek el gyökeret verni.