Szellemek I.

Mindannyian szellemek vagyunk. Csak szellemek léteznek, hol éppen testben, hol éppen test nélkül létezve. Mi most éppen a testi időszakunkat éljük. A test halála után, elválva attól, visszatérünk a szellemvilágba, oda, ahonnan a leszületésünk előtt érkeztünk. Normális esetben a szellem a testtől való elválása után hosszabb-rövidebb idő alatt magához tér (olyan állapot ez először, mint amikor álmunkból felébredünk, s kell némi idő, hogy magunkhoz térjünk), s felismeri a helyzetét. Tudatosul benne, hogy a teste meghalt, s az ő, ez életére szóló ideje lejárt. Látja ugyan még a fizikai síkot, bármit, amit mi is, de tisztában van vele, hogy mennie kell. Vissza a szellemvilágba. Minél fejlettebb, idősebb egy lélek, annál előbb eljut erre a felismerésre, s annál otthonosabban fog mozogni ebben az állapotában – hiszen annál többször volt már ugyanebben a cipőben. Mivel eljött az ideje, kinyílik számára a szellemvilág kapuja (képletesen szólva), ahol a szellemi segítőin kívül olyan lelkek jönnek elé, a fogadására, akik az éppen elmúlt életében, korábban eltávozott szerettei voltak. Azért jönnek, hogy segítsék, irányítsák őt az átmenetelben. Mint mondtam, ez a legtöbb esetben meg is történik, melyre egyébként a testi halált követően körülbelül másfél hónapja van a léleknek.

Nagyon sok múlik azon, hogy ebbe az állapotba milyen tudatállapotban érkezik a szellem. Ezt befolyásolja az adott életében megszerzett világképe, személyiségének jegyei (melyeket a szellemvilágba való visszatérésig még élénken magán visel), valamint maga a halál neme is. S ebből származik az, hogy – bár a legtöbb lélek sikeresen átkel az előbb említett módon és időn belül -, mégis sokak elakadnak ezen a ponton. Valamennyi esetben a nem kellő tudatosság az ok, valamint az, hogy az adott lélek túlságosan ragaszkodik valakihez vagy valamihez az éppen hátrahagyott életéből. Tehát ok lehet, ha egy hirtelen és/vagy erőszakos halált követően a szellem zavart lesz, és nem képes felismerni a helyzetét, azt is hiheti, hogy még meg sem halt, hogy még mindig él, ha az életében megszerzett tévhitekre építve fél átkelni, például a pokoltól vagy az elszámoltatástól félve, vagy nincs szíve itt hagyni szeretteit, akin érzi a mérhetetlen gyászt, vagy úgy érzi, befejezetlen dolgot hagyott hátra, stb. Ezen lelkeknek is ugyan megnyílik a kapu, s ugyanúgy jönnek elé szeretteik is, de mivel a szabad akarat ebben az állapotban is szent és sérthetetlen, így kényszeríteni senkit sem fognak, a döntés végső soron az adott lélek kezében van. Ha úgymond megmakacsolja magát és nem mer vagy nem akar átkelni, erőszakot nem alkalmaznak vele szemben. Tudják ugyanis, hogy előbb-utóbb maga is belátja majd, hogy mennie kell. Ez azonban pár hónaptól, szélsőséges esetben több száz évig is terjedhet, de az idő múlása ott már ugye nem úgy értelmezhető, mint itt. Ennek ellenére az ilyen szellem segítségre szorul, hiszen bármennyi idő is telik el, az veszteglésnek minősül számára, illetve nyugtalan időszakot jelent számára is és sok esetben a még testben élő szellemek (emberek) számára is – melyről jelen írásom szól. A lényeg tehát, hogy amint letelik a test halála után a körülbelül másfél hónap, a kapu bezárul, melyet az adott lélek számára nyitottak ki, s utána már csak akkor tud majd átkelni, amikor igazán megszületik benne az elhatározás, s így maga is kéri azt. S mivel előbb-utóbb ez minden esetben bekövetkezik, hiszen a továbblépés ösztönével minden lélek rendelkezik, így egyértelmű tény, hogy a végtelenségig senki sem ragad itt. Azonban sokat tehetünk mi magunk is azért, hogy az ilyen léleknek az itt ragadt állapotát mielőbb megszüntessük, csökkentve ezáltal a szenvedését, melybe olykor tudatosan, olykor tudattalanul került bele.