Melyik formája a legjobb?

Véleményem szerint a spirituális fejlődés a tudat kitágítását jelenti, tehát azt a képességet, hogy az élet egyre több aspektusát szemléljük egy magasabb nézőpontból miközben a minket érő benyomásokat egyre tudatosabban éljük meg. A tudatosság azonban megint csak gyakran használt fogalom, amelynek a pontos jelentését kevesen ismerik. A tudatosságot a Védikus Alkímiában úgy definiáljuk, hogy az a tudatállapot, amelyben az ember buddhija, vagyis felsőbb rendű értelme egyaránt képes érzékelni az anyagi univerzumot és vele egyidejűleg az Átmá, vagyis a lélek belső univerzumát, és különbséget is tud tenni e kettő között.

Tehát betekintést nyerünk a lélek és az anyag univerzumába, de nem alakul ki az az illúzió, hogy a kettő összekeveredik, mint a hallucinogén anyagok alkalmazásakor. Míg az e szerek hatása alatt átélt élmény csak befogadás, szemlélődés, amelyhez semmiféle aktív teremtő munka nem kapcsolódik, csupán megszűnik a normál tudati kontroll, és kinyílik egy másik érzékelés, addig léteznek olyan utak, amelyek gyakorlatai során a belső világunkba azért lépünk be, hogy ott aktív teremtőként vegyünk részt. Belső „mozizás” helyett kitűzünk egy célt, majd addig cselekszünk a belső és a külső világunkban, amíg az valósággá nem válik. Ez előre visz, ez valódi spirituális fejlődés, mert rengeteg dolgot megmozgat bennünk, ám ha csak passzív szemlélők vagyunk, legfőbb képességünk – hogy teremtők vagyunk – nem aktivizálódik.