Hegycsúcs

A hegycsúcs az emberi szív egyik legősibb szimbóluma: a törekvésé, hogy közelebb kerüljön az éghez, az isteni forráshoz. Minden hegymenet egyfajta belső zarándoklat is – a lábak küzdelme a sziklás ösvényeken a lélek kitartását tükrözi. Ahogy a test lassan emelkedik a magasba, úgy tisztulnak a gondolatok, és úgy erősödik az elhatározás, hogy a csúcsra érve valami nagyobbal kapcsolódjunk össze.

Fentről a világ más arcát mutatja: a távolság feloldja a mindennapi gondokat, és az ember képes egy tágabb perspektívából látni önmagát és az életét. A hegy tetején állva a szél érintése és a csend ölelése egyszerre ad szabadságot és alázatot.

Spirituálisan a hegycsúcs az elérés, a belső fejlődés és a magasabb tudatállapot szimbóluma. Nemcsak az jelenti a célt, hogy odaérünk, hanem az út minden lépése, a megállások, a lélegzetvételek, a belső párbeszédek. A csúcson nemcsak a táj tárul fel, hanem a lélek is feltárja magát: megmutatja, hogy mennyit nőtt, mennyit engedett el, és mennyivel közelebb került a saját igazságához. A hegycsúcs így válik a külső tájból belső szentéllyé.