Alagút

Az alagút nem célpont. Átjáró. Egy tér, ahol nem a kiindulás vagy a végpont számít, hanem az, ami közötte történik.

Spirituálisan az alagút az átalakulás tere. Az a hely, ahol valami régi leomlik, és valami új még csak formálódik. Nem látom, mi lesz a végén – csak azt tudom, hogy visszafelé már nem lehet menni. Ez a bizonytalanság sokszor ijesztő. Mert sötét van, nincs iránytű, és nincs kapaszkodó – csak a saját belső hangom.

Az alagútban haladni bizalmat kíván. Elengedni azt, amit ismertem, és még nem tudni, mivé válik mindez. A fény gyakran csak a legvégén mutatja meg magát – de mindig ott van. Ez a legfontosabb üzenete: a sötétség nem végállapot, csak átmenet.

Sokan nevezik ezt az időszakot „lélki éjszakának”, „belső vándorlásnak” vagy „születés előtti csendnek”. Az alagútban nem kell rohanni. Csak jelen lenni. Minden lépés egy belső igen. Minden lélegzet közelebb visz.

Az alagút arra tanít, hogy még a legnagyobb sötét sem tagadja meg a fényt – csak előkészíti.