A spiritualitás ősi gyökerei

Az ősidőkben világszerte a mágikus hagyomány volt a metafizikai megismerés eszköze, amely azonban idővel jelentős átalakuláson ment keresztül. A Föld északi és déli féltekéjének civilizációi a közös gyökérből drámaian eltérő vallásosságot és spirituális gyakorlatot fejlesztettek ki.
Az északi féltekén a metafizikai hagyomány bölcsőjeként számon tartott Indus-Szaraszvatí civilizáció hozta létre a négy Védát, amelyben a tantra előképének nevezhető, ősi tantrikus és mágikus szemlélet körvonalazódik. A tantra (a szanszkrit szó eredeti jelentése „szövedék”) a világot olyan összefüggésekben és egységben látó ősi gondolkodás, amelyben nincs jelentősége a jó és a rossz küzdelmének. Ez a szemlélet mára szinte teljesen perifériára szorult, helyét a duális vallásosság vette át, amely időszámításunk előtt 500 körül a perzsa bevándorlással egy időben jelent meg ezen a területen.

A Védák értelmezése egyidejűleg jelentősen leegyszerűsödött, illetve átalakult. A Védák eredetileg teljes mértékben nélkülözik azt a törekvést, hogy a világot, a különféle jelenségeket és az emberi benső világát a jó és a rossz harca szerint kell felosztani. Ezzel szemben mind a Védákat magyarázó későbbi ortodox hindu iskolák, mind a kereszténység előképének tekinthető medadizmus− amely szintén a Védákon alapult −, egy csatatérhez hasonlították a kozmoszt és az ember lelkivilágát, ahol folyamatosan összecsapnak a jó és a rossz erők. Ebből következően a spirituális úton járás állandó éberséget, küzdelmet jelent a gonosz befolyása ellen.

Az északi félteke vallásai, köztük a kereszténység is, végül megoldásként a monoteizmust, egy jóságos Isten oltalmába vetett hit kiépítését és az emberben önmagán belül lakozó rossz erők leigázását tették szellemi gyakorlattá.

A vallásosság fejlődése egészen más irányt vett a Föld déli féltekéjén, ahol erőszakosabb, akár életet és vért követelő rítusokban teljesedett ki. Gondoljunk csak a maja vagy azték emberáldozatokra! Ennek egyik oka az, hogy míg északon sok volt a háziasítható állat, és a természet kevésbé volt vad, addig délen a mérgező növények és a veszélyes, támadó állatok túlsúlya jellemző. Tehát öntörvényű, támadó környezetben alakult ki az a metafizikus gondolkodás, amelyben az istenek tisztelete a kiengesztelést jelentette. Az állandó könyörgés áldozatok formájában valósult meg, annak érdekében, hogy ne következzenek be az életet fenyegető dolgok.

A másik markáns különbség, hogy a szellemi megismerés a déli féltekén mindmáig a sámántechnikák alkalmazásával zajlik. Ennek az a magyarázata, hogy az északi féltekén ritkák, a déli féltekén azonban nagyon elterjedtek a mérgező, hallucinogén növények, amelyek fogyasztásával a metafizikai tapasztalás szorosan összekapcsolódott.
Az északi féltekén, ahol a természet, a környezet nem jelentett akkora veszélyt, az ember képes volt azt az uralma alá vonni, így a spirituális fejlődés, a szellemi úton járás sokkal intellektuálisabbá tudott válni. A déli féltekén viszont egyfajta „radikális” sámánizmus fejlődött ki.